Mint minden szombat reggel, ma is a piacon indítottuk a napot.

Láttam egy kislányt. Olyan 9 év körüli lehetett. Aranyos volt, de eléggé puffancs. Eszembe jutott a gyerekkorom. Világéletemben kövér kislány voltam. Szerencsés vagyok, mert tudom, hogy sok gyereket érnek atrocitások a súlya és egyéb külső „hibái” miatt. Én nem emlékszek ilyesmire. Ha elő is fordult valamikor, nem volt jellemző. A hajam miatt csúfoltak egy időben. Az a tipikus „csini vagyok, márkás ruhákat hordok” ribanc típus szúrt ki magának. Ők nem szerettek engem, én meg nem szerettem őket. Répának csúfoltak, pedig sosem voltam vörös. Sötétszőke hajam volt, de lehet hogy még világosabb is attól, amit a fodrászok és a hajfestékgyártók sötétszőkének hívnak. Mert manapság már a világosbarnára is azt mondják, hogy sötétszőke. Én mindig világos karamell színűnek láttam a hajam. De semmiképp sem vörösnek

De hiába nem csúfoltak a súlyom miatt, nekem ez okozta a legnagyobb gondokat. Gátlásos voltam, önbizalom-hiányos és kishitű. Mert tudtam, hogy csúnya vagyok.

Érdekes, hogy a szépséget soha nem testsúlyhoz mértem, nagyon sok pufi embert láttam, akiket nagyon is szépnek tartottam, de magamban nem láttam soha szépet.

Aztán felnőttem és a kövér és csúnya kislányból kövér és csúnya nagylány lett. Hát igen. Magasabb lettem és szélesebb. Egy kis fölösleg itt, egy kis fölösleg ott…Iszonyú.

Sokáig nem jártam strandra sem, a fürdőruha szóba sem jöhetett. Nem pasiztam, esélytelennek tartottam. Nem vettem meg azokat a ruhákat, amik tetszettek, mert féltem, hogy nem állnának jól. Nem mertem enni idegenek előtt. Azt hiszem nem a súlyom okozta a gátlásosságomat, hanem én magam.

Mára már elfogadtam magam valamelyest. Persze elégedetlen vagyok, mert jó lenne, ha kisebb lenne a combom, a fenekem és a hasam. A mellem meg végre kinőhetne. De addig is jó így.

Nem beképzeltségből mondom, de elég sok pasinak tetszem így is. És több nem is kell. Tulajdonképpen egy is jó lenne, de az legyen normális. Aki pedig csak az alapján választ, hogy van-e rajtam plusz kiló vagy nincs, az úgysem az igazi.

Azt hiszem az önelfogadásban fontos szerepük volt az exeimnek, akik folyamatosan azt sulykolták belém, hogy szép vagyok. És különösen köszönhető ez T-nek, akinél nem csak a ruháim hullottak le, hanem a testemmel kapcsolatos legtöbb negatív érzés is.

Meg aztán, évszázadokkal ezelőtt én lettem volna a szépségideál. Mert ugye akkor szentül hitték, hogy akinek széles csípője van, az termékeny is és könnyedén képes lesz kihordani a gyerekeket. Egyébként olvastam is egyszer egy újságban, hogy aki túl sovány, az valóban nehezebben esik teherbe. Én meg szeretnék majd gyerekeket.

De persze, nem ez a valódi oka annak, hogy sajnos nem olvadnak rólam a kilók. Egyszerűen nincs kedvem és erőm a sporthoz, és nincs kedvem salátán és zabon élni. Majd talán egyszer…