Nézzük meg, édes, hogy a rózsa,
amely ma reggel kinyitotta
bíbor kelyhét a nap felé,
vajon a bíbor ruha ráncát
s színedhez hasonló zománcát
ma estig megtartotta-é.

Ó, jaj! Elég pár röpke óra,
s lásd, édes, már hullatja sorra
gyönyörűséges szirmait!
Ó, jaj! A természet kegyetlen,
hogy nem tart tovább egy kehely sem,
mint pirkadattól estelig!

Azért tehát higgy nekem, édes,
amíg virágos dísszel ékes
korod legzöldebb ága hajt,
szakítsd, szakítsd hát ifjúságod:
mert a vénség, mint e virágot,
szépséged úgy szakítja majd.

(Nemes Nagy Ágnes)