Akárhányszor a Margitsziget közelében járok, rápillantok a szigetre. És imádom, amit látok. A zöld füvet, a nagy fákat, a vidám embereket. És látok ott egy kislányt is. Egy aprócska lányt, aki teljesen magányosan áll a tömeggel szemben.

Szólítgatom őt, hiszen tudom a nevét, ismerem őt jól. Hívogatom, hogy jöjjön velem, hogy ne maradjon ott egyedül.

De ő nem jön. Szomorúan néz rám, és a fejét rázza: „Nem, még nem mehetek!”- súgja meleg pillantása.

Hirtelen felnevet és szaladni kezd a fák között, mintha fogócskázna valami láthatatlan játszópajtással. De nincs ott senki. Megáll, rámnéz, majd újra futni kezd. Mintha azt szeretné, hogy kövessem.

Utánafutok, de sokkal gyorsabb nálam. A romok közé szalad, majd hirtelen megáll. A futástól kifáradva nézek körül, de nem látok semmi különöset.

-Miért jöttél ide? Mi érdekes van itt? Mit akartál nekem mutatni?

-Itt várom Őt. Ezért nem mehetek el innen.

-Mégis kit vársz? Ki kérte, hogy itt várj rá? És mikor jön érted? Meddig akarsz még itt bolyongani?

-Nem kérte, hogy várjam. De ez a mi közös kis világunk. A hely, ahol boldog voltam. Ahol mindketten boldogok voltunk. Ha jobban körülnézel, ha figyelsz a láthatatlan, és az alig hallható jelekre, akkor érezni fogod Őt. A fák halkan susogó lombjaiban hallani fogod a hangját. A szél gyengéd érintésében a simogatását érzed majd. A Duna illatában az ő illata jelenik meg. Csak figyeld jól. Ha figyelmesen nézel körbe, millió apró zugot látsz majd, amely őrzi a lába nyomát. Én itt érzem jól magam, körülvesz a jelenléte. Nem vagyok én egyedül sosem.

-És miért gondolod, hogy visszajön majd ide?

-Tudom, hogy nem jön, de jó reménykedni.

-Gyere velem, nem maradhatsz itt. Gyenge vagy még. És úgy érzem ismerlek. Úgy érzem szükséged van rám.

-Tévedsz. Nincs rád szükségem. Neked van szükséged rám.

-Ezt meg hogy érted? Hisz sokkal nagyobb és erősebb vagyok nálad.

-Igazad volt, tényleg ismersz engem. A részed vagyok. Egy apró kis részed, akit itthagytál. Te magad kérted, hogy várjam meg Őt. Talán nem szavakkal, talán sosem mondtad ki, de te akartad.

-Ez butaság. Én nem kértem semmit tőled!

-De igen. És most kellek neked, mert én vagyok a boldogabbik feled. Az az éned, aki még tud hinni. Aki tudja Őt szeretni. És aki emlékszik még arra, hogy milyen boldog is voltál itt Vele. Hiányzik neked, ugye? Szeretnél újra Vele lenni? Érezni a boldogságot, ahogy átjárja a lelked?

És ilyenkor mindig elkap a sírás. Mert bár ő a gyerek, és én a felnőtt, mégis ő az, aki erősebb nálam. Még tud hinni a mesékben, még vannak álmai és semmit nem kér, csak szeret Valakit önzetlenül.

Én meg nem tudok mást csinálni, csak sírni. Siratom az elmúlt boldogságot. A soha vissza nem térő szép időszakot. És lelkem elvesztett felét.