Megtaláltam azt a füzetet, amibe a Neki szóló verseket írtam. Hát igen, reméltem, hogy betelik majd, vagy legalább félig. Nem baj, kb. 4 oldal. Az is több, mint a semmi. És a tapasztalataim azt mutatják, hogy nem a kapcsolataim alatt születik a legtöbb versem, hanem előtte és utána. Most is így lesz, ebben biztos vagyok.

Mindenesetre nem tudom, hogy meg akarom-e tartani ezt a füzetet. Annak idején a másikét visszakértem, az emlékek miatt. De azt hiszem ez akkor csak ürügy volt arra, hogy szóba álljon velem. Remélem T-vel majd nem lesz szükség efféle ürügyekre, hogy beszélhessünk. Nem szeretném örökre elveszíteni. Ahhoz túlságosan is értékes ember.

De a füzetet nem szeretném megtartani. Nem tudom mi lesz vele. Neki nem adhatom oda, mert hát miért is kéne neki? Nem hiszem, hogy neki bármit is jelentenének. Dobjam ki? Azt nem tudom. Soha, egy versemet sem dobtam ki. Még az egészen rosszakat sem. Valahogy a részemmé váltak.

Lehet elteszem őket valahová, ahol nem lesznek szem előtt és egyszer majd kellemes emlékként gondolok rájuk. Bár az a fura, hogy most sincsenek rossz érzéseim. Talán azért, amit már írtam, hogy: nem ért véget, csak átalakult.

Annyira jó ez így. Kár volt az a hétfői kálvária. Sok hűhó a szinte semmiért.