Azon a bizonyos vasárnapon nagyon haragudtam rá. Nagyon mélyen bántott azzal, hogy figyelmen kívül hagyott, és azt hittem, hogy ha meg is bocsátom neki, elfelejteni sosem fogom. Olyan fájdalmat éreztem, amiről azt hittem, hogy örökre nyoma marad bennem.

De nem maradt. Erre szerdán jöttem rá, az egyik tantárgynak köszönhetően. Ellazult állapotban kellett egy olyan szituációra gondolni, amikor nagyon rosszul éreztük magunkat. Én arra a vasárnapra gondoltam, hiszen a közel múltban semmit nem éltem meg olyan intenzíven, mint azt a csalódást. Mint később kiderült, konfliktusra kellett volna gondolni, de ez nem is olyan lényeges most.

Szóval felidéztem mindazt, ami történt. Amit akkor mondtam, gondoltam, éreztem, ezzel nem is volt baj, tisztán emlékszem arra az estére. De amikor újra át kellett volna élni azokat az érzéseket, már tehetetlen voltam. Megtudtam fogalmazni minden érzést, a belső hangom mondogatta is, hogy mik zajlottak le bennem, de ezek már csak üres, semmitmondó szavak voltak.

Láttam magam a lehunyt szemhéjam mögött, ahogy idegesen kapkodom a levegőt, de már nem éreztem, hogy fulladok. Láttam, ahogy hullik a könnyem, de már nem éreztem a szívemet szorító bánatot. És hallottam, ahogy kimondom, hogy soha többé nem akarom látni, de olyan hihetetlen volt, hogy valaha ilyet mondtam.

Semmi nem maradt bennem azokból az érzésekből. A mosolya, a hangja, a szeme…mindent kitöröltek. Láttam a hercegnőt, aki egyik sarokból a másikba fut, mint a légy, amikor a kiutat keresi, de olyan távolinak tűnt. Nem tudtam átérezni a bánatát, nem értettem, miért szomorú. Nem telt el sok idő azóta, mégis mintha ezer éve lett volna. Nem, nem ezer éve, az egész egyszerűen meg sem történt.

Olyan volt, mintha álmodtam volna. Egy valóságos, de feledhető álom volt.

Nem maradt bennem semmi rossz érzés. Semmi harag. Csak egy homályos emlékkép, hogy „tényleg, mintha dühös lettem volna”.