Az utolsó bejegyzés megírása közben elkapott a nosztalgia lavina, és most már túl vagyok a játékok okozta kellemes emlékeken. Most a régi kedves filmjeim és rajzfilmjeim.
Az első kedvenc filmem, amire emlékszem (és családi elbeszélések is ezt erősítik) a Grease volt. Abból is a kedvenc jelenetem az volt, amikor Rizzo az ágyon táncikálva gúnyolja Sandyt (Look at me I'm Sandra Dee). Anyu azt állítja (én meg elhiszem, mert sosem voltam teljesen százas), hogy már néhány évesen is az ágyon ugrálva próbáltam őt utánozni, miközben valami halandzsa szöveggel helyettesítettem az eredetit. Ijesztő lehetett.
Aztán jött a Csárdás királynő. Szintén a zene fogott meg benne, meg a cuki kis szoknyák, amik tánc közben úgy pörögtek, hogy csak na. Mint, amikor általános iskolában az volt a menő, akinek pörgősebb rakott szoknyája volt. Na, én már 3-4 éves koromban is odavoltam az ilyesmiért. Egyébként ez a két film máig a kedvenceim közé tartozik. Pont, hogy a szép emlékek miatt.
Aztán jött az Egri csillagok és a Az aranyember. Abban a szerelmi szál fogott meg, és a tisztalelkű, ártatlan hősnők. Olyanok voltak, mint a tündérek. Különösen Noémi. Nagyon gyerekként nem szívesen néztem olyan filmet, amiben nem volt valami romantika.
És akkor jött két film, ami talán nem annyira gyereknek való, de én szerettem őket.
Az egyiknek az volt a címe, hogy Meghalok érted. Elég szar volt a szinkronja, meg a felvétel sem volt éppen jó. Címre olyannak tűnik, mint egy romantikus film, és van is benne romantika bőven. De ez igazából egy vámpíros film. Én meg olyan kicsi voltam, hogy nem is nagyon értettem néhol. Lehettem vagy 8éves, amikor először láttam. Virágékkal néztük. Tetszett nekik, de a nyakelvágós, hullafelébredős részeknél kiszaladtak. Én meg néztem. Bár akkor még azt sem tudtam, hogy mi a különbség a vérszívás és az egyszerű nyakkiszívás között, és nem értettem, hogy az a szemét vámpír miért harapja meg a szerelmét. Gondoltam mind egyformák. Anyu meg nem nagyon magyarázta el a különbséget, nem is igen akarta.
A másik a Hentesbárd volt. Na ez pont az, aminek hangzik. Pszichopata férfi öli az olyan nőket, akik házasodni készülnek. Hogy miért, az kiderül a filmből, de már nem igazán emlékszem rá. Aztán megöli a feleségét is, az meg meghal ugyan, de nem nyugszik és visszajön, mint szellem. Először mindenki látja, csak a férje nem. A végén meg fordítva. Iszonyú idegesítő szonkronhangja volt a nőnek. Ijesztő. Igazi szellemes hang. Meg a zene...Nem is tudom hogy bírtam végignézni annyi idősen. Nem tudom hány éves voltam pontosan, de akkortájt ment az Oroszlánkirály.
Aztán jöttek a mesék. Ekkor még nem a Disney-t nyomattam. Inkább két anime mese volt a kedvenc, amiről nem is tudtam még akkor hogy anime. A legkedvesebb A kis hableány volt. Az igazi, az Andersenes. De erről már biztos írtam párszázszor. Mert imáááádom!!! Gyönyörű a rajz, gyönyörű a zene, a sztori meg fantasztikus. Kicsit eltér az eredeti történettől. Tényleg csak kicsit. Azt hiszem annyiban, hogy az Andersen mese végén a királyfi nem ébred fel, és nem jön rá, hogy ki mentette meg az életét. Az animében igen.
Aztán a Hattyúk tava. A történet ugye adott. Van egy gyönyörű lány, akit hattyúvá változtattak. Esténként visszaváltozik. A királyfi beleszeret. A gonosz varázsló, és még gonoszabb lánya meg azon mesterkedik, hogy a királyfi a hattyú Odette helyett a gonosz Odillt vegye el.Egyébként szerintem Odill is szép. A vége meg ugye happy.
Aztán szerettem még a rajzfilmsorozatokat. A Disney-ket leginkább. Akkor vasárnap délután adták őket. Pontosan 16:00-tól. Addigra mindig megfürödtünk és már ágyból néztük a mesét. Nem aludtunk még vagy ilyenek, de ez akkor olyan hagyomány volt. A pihe-puha és jó meleg takaró alól. Jó is az, amikor kijön az emeber a fürdőkádból.
Ekkor olyan rajzfilmeket adtak, mint a Balu kapitány kalandjai, a Gumimacik, a Csipet csapat vagy a Kacsamesék. Imádtam őket. Már a főcímdalt is. Némelyiknek a zenéje telefonon is megvan, de ez titok, mert most már ultraciki. Ezeket a rajzfilmeket egyébként ma is szívesen nézném. Már csak a nosztalgia kedvéért is.
