Amikor megismertelek, elég ellenszenves voltál. Egyszerűen nem tartottalak jó embernek. De az is igaz, hogy én is furcsa értékrendhez mérve ítéltem meg az embereket. És sokkal kritikusabb voltam, mint most. Pont, mint a legtöbb tini.

Hazudtam neked. Nem tudom, hogy ezt észrevetted-e? Vagy legalább volt-e benned gyanú? Volt idő, amikor imádtam hazudozni, ma már kevésbé. Érdekesebbnek tűnt a kitalált valóság, mint az igazi.

Tudod, a netet arra használtam, hogy egy érdekesebb, szebb és izgalmasabb lány alakjába bújhassak. Szerettem hazudozni magamról. Bár, nem is tudom. Lehet, hogy nem is volt minden hazugság, lehet, hogy valahol mélyen bennem élt az, akinek a számítógépen keresztül mutattam magam.

De veled akkoris csak játszottam. Jó volt, hogy foglalkoztál velem. És lássuk be: sosem érdekeltelek volna, ha nem keltem fel a figyelmed azzal, amivel. De ne hidd, hogy te voltál az egyetlen, vagy az első. Egyik sem. Mindig több szálon futottak a dolgok. Jó móka volt. Hetente 45 percet voltam netközelben, nem várhattam arra, hogy hátha pont akkor bukkansz fel. Kellett pár tartalék.

Aztán eltűntek. Te is. És visszatértél. Neked akkor új arcod volt, nekem új nézőpontom.

Nagyon rosszul indítottál másodjára is. Te erre már biztos nem emlékszel, de tettél valamit, ami kiábrándító volt és visszaalacsonyított téged arra a pontra, ahonnan két évvel korábban indultál.

Ha már ennyire őszinte vagyok, akkor be kell ismernem, hogy nem volt semmi rossz abban, amit tettél. Legalábbis engem nem zavart. De úgy kellett tennem mintha zavarna. Inkább az zavart, hogy úgy éreztem Te semmit nem változtál, én viszont óriásit. (Csak az volt csalódás, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen én sem)

De elmondtam, hogy mi a szitu, és nekifutottunk harmadszorra is. Egy javított változattal.

Életem legszebb hónapja volt, ezt így egy év elmúltával és rengeteg új élménnyel gazdagodva is állíthatom.

Majd jött a találkozás ideje. Olyan közel volt a cél, a hőn áhított boldogság. De elrontottad megint. Biztos úgy érezted, hogy igazad van, és nem is tagadnám, ha szerintem is én lettem volna a hibás, de azt hiszem te hibáztál. Nem vetted észre, hogy milyen szomorú és magányos vagyok. Hogy életem egyik legmegrázóbb eseménye köszöntött rám, hogy elszakadtam mindenkitől, aki szeret és hogy azon a helyen nincs senkim rajtad kívül. Magamra hagytál te is. Ráadásul olyan módon, hogy elviselhetetlen fájdalmat okoztál. Lemondtál rólam.

Ezt megbántad, én megbocsátottam. És negyedjére is esélyt adtunk a dolognak. Megérte, mert szép volt, teljesültek az álmaim.

Majd egy novemberi napon végleg elhagytál. Én nem mondtam le rólad. Boldoggá tudtalak volna tenni. Ez biztos, mert nem volt olyan, amit ne adtam volna meg neked, amit ne tettem volna meg érted.

Nem kértél semmit, én pedig gyűlöltelek érte.

Megint elvesztettelek. Ha nem is két évre, de elég hosszú időre.

Aztán az életed nem úgy alakult, ahogy azt érdemelted volna. Bajba kerültél, magadra maradtál. Nekem fájt ezt látni, nem akartalak magadra hagyni. Segíteni akartam, visszafizetni mindazt, amit értem tettél.

Nem sikerült. Minden próbálkozásom kudarcot vallot. Mert most én voltam az, aki elszúrta az ötödik lehetőséget.

És hogy lesz-e hatodik?

Nem merem azt állítani, hogy nem, mert én már a másodikat sem tartottam lehetségesnek.

Lehet, hogy lesz hatodik is. De én azt hiszem, hogy mi inkább taszítjuk, mint vonzzuk egymást. Mindenesetre most újra gyűlölöm. Gyűlölöm, mert gyűlöl. Pedig azt ígérte, hogy ez nem fog bekövetkezni.