Már nagyon várom a nyarat. Egyrészt, mert vége lesz a sulinak, amit nem csak unok, de még fáraszt is. Másrészt, mert végre itt a meleg és a pihenés.

Szeretnék már menni nyaralni is, mert megöl az unalom, és jó időben nem ülhetek a számítógép előtt. Meg a nyáron nem is leszek internet közelben sem, mert otthon nincs net.

A nyaralás nem hiszem, hogy valami extra lesz. Lehet, hogy nem is lesz. Annyi biztos, hogy a thaiföldi és mexikói álomutazások idén is elmeradnak. (Sebaj, majd talán jövőre.)

De addig is van egy csomó hely, ahol el lehet ütni az időt.

Nem szeretném az egész nyarat Ózdon tölteni, mert szinte minden évben azt csináltam eddig. Azt hiszem párszor visszajövök majd Pestre, mert ott még vannak olyan helyek, amik némi újdonsággal szolgálhatnak. Majd Morci szervez valami érdekes kirándulást. És ott lesz még a váci kiruccanás is, ahol Ditti lesz az idegenvezetőnk. Én is elhoznám őket Ózdra, de itt nem sok látványosság van. Helyette Szilvásváradra viszem őket. (Bár gondolkodom, hogy talán Eger jobb lenne. Mondjuk miért ne lehetne mindkettő?)

Aztán rájöttem, hogy olcsón is lehet jól szórakozni, csak egy kis képzelőerő kell hozzá. Mert nem csak Mexikóban lehet kellemesen eltölteni a nyarat.

Ott van például a Velencei-tó, ami be lett nekem ígérve, és az ígéret szép szó... Na szóval, legyen a Velencei-tó az én tengerem, csak el kell képzelni egy pillanatra és akkor elmondhatom, hogy láttam a tengert. Sőt, fürödtem is benne. Végülis a tengert sem láttam még, meg a Velencei-tavat is csak messziről. Akár hihetném is, hogy ugyanolyanok. És fogom is...

És ott a Balaton. Oda lehet, hogy idén sem megyek. De az lehetne az én saját Acapulcom. Napfény van itt is, víz is, sok külföldi is (hátha akad egy-két mexikói, vagy legalább spanyol ajkú). Szóval remélem eljutok "Acapulcoba", még ha nem is pont olyan, mint az igazi. Csak el kell képzelni, és ott vagyok, ahol akarok.

Például a Niagaránál! Na jó, tulajdonképpen a fátyolvízesésnél, ami nem olyan nagy (Virág pont ma fikázta le), de mennyivel gyönyörűbb. És kirándulókkal van tele az egész. Meseszép. Meg ott az ősember barlang is, ami rohadt messze van, de megéri felmenni. Már a barlangrajzok miatt is. Apropó barlangrajzok, látta valaki őket? Mert én semmi olyasmit nem láttam ott, ami arra utalt volna, hogy ott volt valaha valami élet. (Csak egy jégkrémes pálcikát, de kétlem, hogy az ősember hagyta volna ott.) Egészében úgy néz ki a barlang, mint nagymamám szomszédjának beomlott pincéje. De ez senkinek ne szegje kedvét. Jó érzés hegyen felfelé gyalogolni. Fittebb lesz tőle az ember.

A leggyönyörűbb óceáni szigetek helyett pedig itt a Margitsziget. Szigetnek ez is megteszi. Bár bennem nem ez a kép él a szigetekről, mégha meg is felel a földrajzkönyvekben leírtaknak, miszerint földterület, amit minden irányból víz vesz körül. Csak a pálmafák hiányoznak róla, meg a puha, fehér homok. És a banán, meg a kókusz. De nem akarom bántani a Margitszigetet, életem legszebb emlékei ott születtek. Minden szegletéből a boldogság emléke sugárzik. Ettől többet nem is várhatnék egy szigettől.

És ott a Nílus...vagyis a Duna. Imádom. Sokszor csak nézem a villamosról, hogy milyen gyönyörű, hogy hogyan jelennek meg rajta apró hullámok. Van, hogy a hídról beleugranék és csak úszkálnék benne. De nem tudok úszni sajnos. Szóval annak az ugrásnak nem pancsolás lenne a vége, hanem valószínűleg csúnya elsüllyedés. De nem mondok le a Dunáról. Elképzeltem, hogy ülök a parton és lógatom bele a lábam. (Feltéve, ha nem túl hideg)

Szóval idén lesz egy "világkörüli utam". Kellő optimizmussal és fantáziával, mindenben meg lehet találni a jót. A pénztelenségben és a nyaralás hiányában is. Én még keresgélem, de nyár végére biztosan meg is lesz. És akkor majd megírom, ha a nyári nethiány miatt nem szüntetik meg a blogom. De lehet, hogy majd megkérek valakit, hogy hébe-hóba nyomjon fel egy verset, csak a látszat kedvéért.

De azért nem mondok le az álmaimról sem, és egyszer elmegyek Thaiföldre. Azt hiszem a régi tervem, miszerint gyalog vágok neki, kicsit lehetetlennek tűnik. Azért már nem vagyok olyan álmodozó, mint régen. Pedig hogy kiszámoltam, hogy legkésőbb a szülinapomra, vagyis decemberre odaérnénk, én és az öcsém (ha félúton nem cserélném el egy lóra, vagy egy kecskére). Ha jól emlékszem elég lenne március körül indulni (mondjuk én térképen légvonalban mértem, és nem biztos hogy tanácsos lenne légvonalban haladni). Az lenne a legjobb, ha lenne elég pénzem repülőjegyre. De szép is lenne. Meg persze, ha lenne annyi pénzem, hogy a családomat és a barátaimat is magammal vinném. Egész nap csak úszkálnék a tengerben. (Mert ha már álmodozok, akkor miből tart azt is hozzáálmodni, hogy profi úszó vagyok?)

És Mexikó...ó, az valami csoda. Még régi szappanopera rajongó koromban szerettem meg. Azokban a filmekben mindenki milliomos (vagy szegénysorban élő, gyerekként elrabolt, elcserélt, halottnak hitt, árvaházba vitt, elajándékozott vagy épp elveszett milliomos.) Meg ott a cukormáz az egész történeten, hogy a szegénylányt majd észreveszi a gazdag pasi, aki nem mellékesen nagyon kedves, jóképű, izmos, napbarnított, okos és becsületes. Aki után rohannak a nők, de neki csak a szegény csaj kell. Tiszta mese az egész.

Talán nem is csak az ország szépségei vonzanak, hanem az, hogy eljussak ezeknek a meséknek a helyszínére. Egy valódi Tündérországba. Ki tudja, talán engem is megtalálna ott a hercegem. De ahhoz nem árt, ha az ember kicsit tud spanyolul. Vagy legalább angolul. De M. azt mondta, hogy a meséken túl, a valóságban arrafelé sincs éppen kolbászból a kerítés. De nem is baj, ha a herceg nem milliomos. Csak a többi tulajdonságnak kedvesség, ész stb...) ne legyen híján. Meg az sem árt, ha jól táncol. Imádom a latinos táncokat, és azokat a pasikat, akik tudnak így táncolni. A mexikói pasik tudnak és emellett temperamentumosak, szenvedélyesek is.