A lány a domboldalon ült. Felhúzott térdeit szorosan kulcsolta át karjaival. Arca mozdulatlan volt, szemei a messzeségbe révedtek, ajkán alig látható, rezzenéstelen mosoly pihent. Alighanem megint álmaiban merült el…ahogy mindig.

Telt az idő, de a lány nem zökkent ki gondolatiból. Hűvösen fújt az őszi szél, táncoltatta a fűszálakat a lány körül, de ő ezt észre sem vette. Messze járt a valós világtól, nem érzékelt semmit, ami körülötte történt.

Őt képzelte maga elé. Látta, amint mélyen a szemébe néz, kedvesen rámosolyog és megsimogatja az arcát. Látta, ahogy melléül és gyengéden átöleli. Látta, amint puha csókot lehel a homlokára. És nem csak látta, hanem érezte is. Az érintését a testén, a csókja melegét, a biztonságot nyújtó ölelést. Mintha mindezt már átélte volna egyszer…valamikor, és mélyen a bőrébe ivódott volna minden.

És széles mosoly jelent meg a lányon. Mert bár ezek csak a lány képzeletében valósultak meg, de a boldogság, amit az édes álmodozás kiváltott belőle, valós volt. Érezte a vágyat, érezte a reményt és érezte, hogy ez élete legszebb és leginkább féltve őrzött álma.

Tudta, hogy ez az álom sosem válhat valóra, hogy minden benne élhet csupán. Tudta, hogy az egész hazugság, menekülés, hazug önámítás, tündérmese, de számára ennél sokkal több volt. Maga a Boldogság.

-Ha álmodozom, megkapom, amire legjobban vágyom. Olyankor az enyém vagy.- gondolta mindig, amikor a szemére vetette, hogy fantáziavilágban él. Kimondani sosem merte. Ő nem értette volna meg, nem fogadta volna el a magyarázatot.

A lány hirtelen összerezzent. Valaki megérintette a vállát. Testének minden sejtje bizseregni kezdett és forróság öntötte el a lelkét. Ő volt az. Az egyetlen ember, akinek megbocsátotta, hogy felébresztette gyönyörű álmából. Mert Vele a valóság is szebb volt. Akkor is, ha a köztük lévő kapcsolat nem elégített ki a lányt. De Ő ezt tudta adni és a lánynak elég volt. És ami a legfontosabb: IGAZ.

Nem hajolt közel a lányhoz, nem nézett a szemébe, nem érintette az arcát, nem csókolta a homlokát, nem karolta át és súgott szép szavakat a fülébe. Csak állt a lány mellett és mosolyogva nézett le rá.

- Te már megint álmodozol?- kérdezte kicsit rosszallóan.

- Csak elmerengtem, amíg vártalak!- válaszolta, de gondolatban sokkal többet mondott. Olyanokat, amiket szóban nem mondhatott, amiket Ő nem hallott volna szívesen. Mert a lány azt mondta volna, hogy az álmok hasznosak. Mindkettőjüknek. A lánynak azért, mert boldog volt tőle. Álmaiban szabad volt éreznie azt, amit valójában nem lett volna szabad, és ott végre ki is mondhatta. És nem csak szeretnie lehetett, de őt is viszont szerették. Megérezhette, hogy milyen érzés, amikor az a Valaki törődik vele és visszaadja azt a szerelmet, amit ő ad Neki. Igaz, hogy ez csak álom, de nem számít, mert ő igenis érzi. És Neki is jó. Mert a lány magában dolgozza fel mindazt, amit szeretne, amire mindennél jobban vágyik és eszébe sem jut kérni Valakitől, aki nem képes adni.