A szerelem csak egy játék. Van, aki nyer benne, és van, aki veszít. Egyszer így, másszor úgy. Persze, mint minden játékban, itt is vannak örök vesztesek és örök nyertesek. És azt sem zárom ki, hogy minél többet játszik valaki, annál nagyobb esélye van a győzelemre. És talán még szerencsére is szüksége lehet.

De kezdjük az elején, mert ez volt az az általános megállapítás, ami többnyire a végén kell, hogy jöjjön...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki játszani akart. Később szomorúan vette tudomásul, hogy senki nem akar vele játszani. Vesztesnek érezte magát egy olyan küzdelemben, amit sosem kezdett el. Hogy tényleg vesztes volt-e? Bizonyos értelemben igen, hiszen nyertes biztosan nem lehetett. Csak várt és várt, hogy majd egy játékra várónak rá esik a választása. De úgy volt ez is, mint a tornaórán: a legvégére hagyták. (Egyébként ez a tornaórás csapattagválasztás is egy kegyetlen dolog. Nagyon fájó és nehezen gyógyuló sebeket lehet vele szerezni.)

Szóval ott állt, és egyszercsak valaki kiválasztotta. Valószínűleg egy hasonló, küzdelem nélküli vesztes, egy játszani vágyó társtalan.

És elkezdődött a játék! A lány tele volt izgalommal. Úgy érezte, hogy nagyon különleges játéknak kell lennie, ha már ennyit várt rá. Nem volt különleges. Meg különösen izgalmas sem. Vége is lett. Hogy ki lett a nyertes? A lány biztosan nem, de vesztett a fiú is.

A lány többet nem akart játszani. Vagy, ha mégis, akkor már nem akárkivel.

Sokáig nem is játszott, nem is akart, nem volt párja sem, nem is keresett.

Aztán lett egy jelentkező. Igazi gyakorlott játékos, örök szerencsés, született nyertes. A lány elfogadta a kihívást, mert azt hitte, hogy hosszú és szórakoztató mérkőzés lesz. Hogy a tehetséges segíti az ügyetlenebbet, és együtt haladnak a közös győzelem felé. Azt hitte, hogy ez a szerelmi játék egy szövetség. Nem az volt. Úgy van ez is, mint minden más harcban: az erős eltiporja a gyengébbet, mert csak a győzelem öröme hajtja újab csatákba.

Most nem a játék rossz minősége miatt érzett csalódást. Szép játék volt ez, de rövid... és a vége szomorú és fájó, mint a halál.

Ezután még pár sikertelen játékot játszott le. Volt, hogy nyert, bár igazán sosem érezte magát nyertesnek. Úgy gondolta, hogy a győzelem nem az ellenfél kudarcát jelenti. Miféle győzelem az, ami nem képes eltölteni a megelégedettség érzésével? Ami után vesztesebbnek érezzük magunkat a vesztesnél? Sokszor pedig maga a játék a veszteség: elpazarolt idő.

Majd az utolsó kudarc után rájött, hogy mi a játék lényege: a győzelem. Győzelem bármi áron, bárkit eltaposva. Szívni a másik vérét, hogy megerősödjünk általa. Akár csak a vámpírok. Ezt tanították neki. És arra is rájött, hogy ő nem kér ebből a győzelemből, de veszteni sem akar.

És feladta a játékot. Nem hívott csatába senkit, és nem fogadott el mástól sem kihívást.

Csak kevés ember él a világon, akikkel még játszani. Akiktől még a vereség is kegy lenne. A játék öröme újra felcsillanna. A legjobb ellenfelekkel...