Egy társkeresős sráccal kezdtem el beszélni mostanság. Nem akarok tőle semmit, csak barátkozom. Neki van barátnője, ami nálam kizáró ok. Mert nem akarok én lenni a harmadik, akivel csalnak valakit. Nem akarok belemászni egy meglévő kapcsolatba, akár jól működik, akár rosszul. Nem akarok én lenni az, akit úgy neveznek, „a kurvád”. És ha úgy alakul, nem akarok én lenni az, aki miatt véget ért egy kapcsolat. Miattam senki ne szenvedjen. Senki bánatának nem akarok okozója lenni, se közvetlenül, se közvetve.
De szó sem esett róla, hogy kettőnk között esetleg lehet valami. Sőt, éppen a barátnőjével kapcsolatban akart tanácsot kérni, amikor felvett msn-re. Én úgy voltam vele, hogy szívesen segítek, ha tudok. Mindig szívesen beszélgetek az emberekkel a problémáikról. Ha segíteni nem is tudok a legtöbb esetben, de néha sokat segít, ha elmondhatják, mi a baj. Vagy ha elmondom a véleményem és esetleg olyan nézőpontot is megismerhetnek, ami nekik eszükbe sem jutott.
Ezzel a sráccal is így indult. Látszólag tényleg a barátnője és a kapcsolatuk miatti aggódás sodorta a közelembe. Aztán kicsit kezdtem magam furcsán érezni a beszélgetéseink alatt. Az eleje persze nem volt gyanús. Sok esetben indítják az emberek kedves bókokkal a beszélgetést. A „nagyon csinos vagy” és az „igazán kedvesnek tűnsz” még nem is okozott különösebb fejtörést. Aztán kezdett kellemetlen lenni a sok bók. Msn-en újabban Marcipánhercegnő néven futok (senki ne gondolkodjon rajta, hogy miért, egyszerűen csak megtetszett) és ezt úgy érezte, hogy felhasználhatja egy kis kedveskedéshez. A „miért vagy Marcipánhercegnő? Azt leszámítva, hogy szép vagy, mint egy hercegnő és édes vagy, mint a marcipán? Ja, valószínűleg pont ezért:)” nekem kicsit már sok volt. Ez volt az első beszélgetésünk, gondoltam csak próbálja a feszültségeket oldani. (Bár barátkozós ismerkedésnél én sosem vagyok feszült, meg amúgy is, neten miért lennék?) Aznap nem beszéltünk többet, mert elég késő volt már, amikor beszélgetni kezdtünk.
Másnap is megvoltak a kedveskedések, amiket más helyzetben nagyon szívesen vettem volna, de így nem tudtam mire vélni őket. Ahelyett, hogy a barátnőről beszéltünk volna, arról áradozott, hogy milyen édesen mosolygok, és milyen beszédes szemeim vannak. Nem kérdeztem meg, hogy mit mondanak neki, mert féltem, hogy a beszélgetés olyan irányba terelődne, amilyenbe nem kellene. Próbáltam a kapcsolatuk problémáiról kérdezni, de mindig hozzám lyukadtunk ki. „Mi miatt érzed azt, hogy ez már nem az igazi?”-kérdeztem. „XY-al nagyon nehéz, ő nem olyan komoly, érett, mint például te. Pedig nekem már egy ilyen lányra lenne szükségem”-válaszolta. És minden kérdésre az lett a válasz, hogy a barátnőnek ilyen meg olyan hibái vannak, amik szerinte nálam nincsenek meg. Nem tudom mire alapozza ezt, hiszen nem is ismer, de akkor is zavarba ejtett. Az, „amikor először megláttam a képed a társkeresőn, azonnal tudtam, hogy ritka kincs vagy” már csak hab volt azon a számomra igen keserű tortán, ami 3 beszélgetés alatt készült el.
Talán én értem félre a helyzetet, de általában azért megérzem, ha valaki bepróbálkozik. És nekem ez nagyon olyan. A barátnő, aki miatt felvett, nagyon ritkán kerül szóba. Ha igen, akkor csak velem való összehasonlítás miatt, amiből mindig én kerülök ki győztesen, mégha olykor próbálja is erősíteni a barátnője értékeit „kedves ő is, nem az a baj, de azért néha elég rosszindulatú, te meg egy nagyon jólelkű lány vagy”.
Párszor céloztam rá, hogy nem kellenének ezek a megjegyzések, és próbáljunk elvonatkoztatni tőlem, mert én nem tekintek rá úgy, mint férfira. Legjobb esetben is haver lehet, de ez nem működhet addig, amíg azt érezteti velem (még ha én is értelmezem rosszul), hogy ő nőként tekint rám. Jó érzés, ha azt mondja csinos vagyok, tetszik, ha azt mondja okos vagyok és jó. Kinek ne esne jól? De azt hiszem van egy bizonyos határ, ahonnan már sok és van ami már nem kedvesség, hanem flört. Én pedig nem szívesen flörtölök olyannal, aki már valakinek a pasija.
A biztosítékot azonban a „miért nem ismertelek meg még XY előtt” vágta ki nálam. Egyrészt, mert számomra ez már ajánlatnak számít, másrészt, mert sosem céloztam arra, hogy nekem ő kellene, ha nem lenne barátnője. Nekem ő egyáltalán nem jön be, még külsőleg sem. Jellemileg pedig most kezdi magát elásni az én szememben. Sosem bíztattam, sosem adtam jelet, sosem éreztettem, hogy imponál nekem a sok dicséret, amit tőle kapok (nagy részét talán nem is jogosan, hiszen hogy mennyire vagyok kedves, vagy okos, azt ő még nem igazán tudhatja abból a néhány beszélgetésből).
Egyébként sem értem mi ez a nagy érdeklődés irányomba, hiszen láttam képet a barátnőjéről, és gyönyörű szép. Nem pusztán szebb nálam (mert lássuk be, nálam nem nehéz szebbnek lenni), hanem női szemmel is irigylésre méltóan szép. Én tudom, hogy a legszebb nőt is unja valaki, na de akkor is, egy szupercsini csaj helyett csak nem állna le valaki pont velem. Néha azt érzem, hogy valamiféle játékba csöppentem és a játék célja belőlem hülyét csinálni. Azt nem tudom elhinni, hogy ilyen mély benyomást tettem rá.
Én nem vagyok szép, nem vagyok csinos, nem vagyok szexi. Inkább az aranyos kategóriába szokta sorolni, olyan kislány típus. Hugicának való. Hétköznapi és szürke. Meg infantilis. Olyan egy a sok közül. Nem tudok játszani a férfiakkal. Nem tudom őket meghódítani. Nem rendelkezem azokkal a praktikákkal, amiket a legtöbb nő csábításra használ. Vagy talán rendelkezem, de nem merem őket alkalmazni. Nem vagyok végzet asszonya. A pasiknak nem én szoktam kelleni.
Nem tudom magamban hová tenni ezt a srácot, de néha közel járok hozzá, hogy rákérdezzek a szavai valódi jelentésére. És hogy mire is akar menni ezzel.
